Houellebecq: Behódolás

 

Houellebecq vérbeli író. A Behódolás ügyesen és gyakorlottan vázol fel egy realisztikus elbeszélőt és miliőt, melyekkel ügyesen és gyakorlottan provokálja a legtöbb olvasót.

            Ironikus, ahogy kell. Finoman és durván, viccesen és komolyan bizonytalanít el a legfontosabb kérdéseket illetően. Az egyes szám első személyben elbeszélt fikció mindig ezt az ironikus helyzetet élezi ki. Hogyan jut érvényre az író üzenete, mondanivalója, ha ő egyáltalán nem szólal meg a műben, hiszen a mű elbeszélője is egy fiktív szereplő, aki nyilvánvalóan nem azonos az íróval? (A Behódolásban kizárólag egy François nevű fiktív szereplő beszél, Houellebecq – közvetlenül, a maga nevében – meg se szólal.) Ilyenkor mindig akadnak ellentétes értelmezések. Például azt illetően, hogy az író és az elbeszélő mennyire állnak közel vagy távol egymástól; hogy az elbeszélőben, az általa ábrázolt szereplőkben hőst vagy antihőst kell-e látnunk; hogy az író, az olvasó mennyire lehet kritikus az elbeszélővel vagy az ábrázolt világgal kapcsolatban stb. Ezeket a mű értelmezése és értékelése szempontjából meghatározó dolgokat az olvasónak kell eldönteni, értékelni, átgondolni, értelmezni, és a jó műnél ez az igazi kaland.

            Houellebecq külön kiélezi ezt az ironikus bizonytalanságot azzal, hogy az elbeszélő sok tekintetben hasonlít az eddigi regényeinek elbeszélőihez. Individualista. Hol visszataszító, hol szórakoztató. Kissé enervált, nihilista és dekadens, aki az önérdek-érvényesítésen túl nem ismert meg komolyabb eszmét, mozgatórugót. Nem egy erkölcscsősz. Férfi. Nem szép, inkább csúnya. Nyersen szexcentrikus. Művelt, de antisznob is. Az álságos hazudozás és a vad őszinteségigény különleges elegye; a direkt boldogságvágy és a reménytelen depresszió különleges elegye; mások éles szemű kritikája és az önkritika különleges elegye. Mindezekben akár alteregószerű jellegzetességeket is gyaníthatunk. A szerző mint valós személy, a szerző mint irodalmi életművének jellegzetes alkotója, és mint az egyes művek elbeszélői (Foucault három „szerző-funkciója”) egyrészt üdvösen dinamikus interakcióban vannak, másrészt erényeik és hibáik is igencsak egybefolynak. Ugyanakkor erős lehet a gyanúnk, hogy az elbeszélő-főszereplő „behódolásának”, iszlamizálásának „hepiendje” nem feltétlenül jelenti azt, hogy a regény iszlám propaganda. Ennél sokkal inkább argumentálható, hogy provokáció (sőt disztópia), hiszen ez a „hepiend” minden franciát, európait, keresztényt, ateistát, aki nem ennyire dekadens és individualista, inkább elborzaszt.

Mélyen ironikus voltának megfelelően a Behódolás ügyesen és gyakorlottan mozgósította a legellentétesebb értelmezéseket. Sokan iszlámellenesnek olvasták, amely ezzel a jövőképpel riogat. Mások arra hívták fel a figyelmet, hogy a könyv mindenkivel szemben kritikusabb, mint az iszlámmal. Pl. a hagyományos baloldallal szemben. Vagy a jobboldallal szemben. A liberalizmussal szemben. A felvilágosodással. A vallásokkal. A franciákkal. Európával. A nyugati kultúrával. Egy kicsit túlságosan is. A felsoroltak túl sok túl értéket hordoznak, közvetítenek ahhoz, hogy ilyen tagolatlan ressentiment-ba belecsússzunk.

Amennyire ironikus Houellebecq és a Behódolás, annyira stratégikus is. Vagy taktikus. Inkább provokatőr, mint gondolkodó. Ebben is hasonló az író más műveinek elbeszélőihez. Ha a művet kritikainak olvassuk – pl. ami azt akarja leplezetlenül megmutatni, mennyire önös és korrupt lett a francia értelmiség –, azt az író és elbeszélő közelsége csak még drámaibbá teszi.

„François megtérésének indítékai valójában meglehetősen földhözragadtak: azért tér át az iszlámra, hogy megtartsa, illetve megszerezze azokat az értékeket, amelyeket a nyugati civilizáció polgáraként fontosnak tart: pénz, hatalom, elismertség, fölérendeltség. Az ő behódolása tulajdonképpen eszköz egyéni igényei kielégítéséhez. Ennek biztosításához a katolikus francia – még François neve is ezt szimbolizálja – bármit kész feladni. Nemigen zavarja, hogy a kialakult helyzetben zsidó barátnője szüleivel a fenyegetettség-érzet miatt kénytelen elhagyni Franciaországot és átköltözni Izraelbe, rá sokkal nagyobb hatással vannak az egyetem konvertita elnökénél tapasztaltak. Lenyűgözi az ott látott anyagi jólét, örömmel hallja, hogy addigi tudomásával ellentétben borozni is szabad, nem utolsósorban a nőktől világéletében frusztrált férfira nagy hatással vannak a poligámia előnyei: elragadtatja a legidősebb, időnként ételt-italt fölszolgáló negyvenes feleség jámbor szolgalelkűsége, a feszes fenekű, tizenöt éves legfiatalabb feleségnek pedig más jellegű adottságai bűvölik el.

Houellebecq regénye fricska a nyugati társadalomnak. A szatirikus hangnemű mű gúnyrajzában kritikai éllel ábrázolja az akadémia világát, ahol egocentrikus egyetemi tanárok más életművének a felhasználásán keresztül igyekeznek karriert építeni maguknak; a sok esetben a politikummal összefonódott értelmiségiek passzivitását; az ötödik köztársaságot, amelyben évtizedek óta a különféle konzervatívok és a szocialisták váltogatják egymást a hatalmon, hasonló elfásultsággal viszonyulva a kor kihívásaihoz, aminek logikus következménye (lehet) a Nemzeti Front és a Muzulmán Testvériség előretörése; az aktuális politikai vezetést, amely néhány tisztségért cserébe nem elvszerű kompromisszumokba is hajlandó belemenni; a felvilágosult Nyugat jellegzetes képviselőjét, aki tulajdonképpen konzervatív jobboldali, ez legjobban a nők iránti viszonyulásából, a patriarchális alapokon nyugvó férfi-nő kapcsolat preferálásából tűnik ki, amiből arra is következtethetünk, hogy a polgári értékeket hirdető európaiak között és a muzulmánok között több a közös vonás, amint ahogy az első pillantásra tűnik.” (Sándor Zoltán, A Nyugat öngyilkossága, Új Nautilus, 2015)

A Behódolás fő problémája, hogy akkor tudna csak igazán kritikai lenni, ha az író valamiképp mégiscsak elkülönböződne az elbeszélőtől. Ha az elbeszélés felépítene egy az elbeszélő által nem reflektált struktúrát. Ahogy ez szokás a klasszikus homodiegetikus, E/1 elbeszéléseknél, mint A csavar fordul egyet, Lolita, Amerikai psycho stb., aminek következtében a mű/szerző és remélhetőleg az olvasó komplexebb esztétikai és intellektuális szinten áll, mint az elbeszélő. A szerzőnek azonban jól láthatóan kevés lelkesítő gondolata, eszméje, elmélete, pozitív elképzelése van a válság természetéről. Ebben is hasonlít az elbeszélőire. Az individualizmussal szükségképpen együtt jár egyfajta korlátoltság, az egésszel kapcsolatos ignorancia. A könyv művészi értékei így is kétségtelenek, de úgy lenne igazán jelentős, ha lenne valamiféle filozófiai koncepciója is.

A könyvben csak kritika hangzik el a komplett modern európai kultúrával kapcsolatban. François kiégett, dekadens és korrupt, de azért intelligens, művelt, gondolkodó ember is. Nem tudjuk meg, miért nem játszik többé a szabadság, egyenlőség, testvériség, vagy a nyugati kultúra mérhetetlen mennyiségű értéke. De nemcsak François-val van baj. A Behódolásban nincs pozitív hős. François mintaképe, Rediger egy elszállt ideológus, politikus, filozófus, aki hamis Nietzsche- és hamis Mohamed-víziói összedolgozásával egy különlegesen idióta posztmodern vallási fundamentalista fasizmust kreál.

            Mondhatnánk, hogy a mű egy kicsit „sci-fi”, hiszen 2015-ben jelenik meg és 2022-ben játszódik, és a sci-fiken nem feltétlenül kérjük számon a valószerűséget. Ám a Behódolás kifejezetten valószerű akar lenni, a jelen világnak egy alternatív forgatókönyve akar lenni. De e szempontból a legszembetűnőbbek a hibái, valószerűtlenségei, kidolgozatlanságai. Amik miatt tézisregény-szerűvé válik, ami fura kombinációt alkot az elbeszélő és világa tömény nihilizmusával és dekadenciájával.

„Föltehető a kérdés, hogy hova lettek Marine Le Pen hívei, mert azt a finomnak ábrázolt intellektuális belátást, amin Rediger professzor keresztülment, hogy ugyanis minden antimodern fundamentalizmus célja közös, csak nem követhették ilyen gyorsan a tömegek. A rasszizmus mintha kiveszett volna a társadalomból, az elnökválasztás eredményének varázsütésére. S ez nem a regényből kivezető kérdés, hanem esztétikai jelentősége van. Azzal, hogy az író ezt az elképzelt hatalmas változást leszűkítette a frivol akadémiai világra, lényegében maga gondoskodott arról, hogy valódi regény helyett pamfletet olvassunk, annak minden következményével, például jelentős szereplők útszélen felejtésével.

A pamflet tárgya az a gondolatkísérlet, amelyben a modern Európa utálata fölcserélhetővé tesz bármely hitet, amelynek elegendő eszköze van ahhoz, hogy kivezessen belőle. Ezzel azonban az író nemcsak ábrázolja a behódolást, hanem maga is behódol egy jelöletlen hatalomnak, amelyet egyedül az ereje tüntet ki. Ez nagyobb dekadencia, mint a szexuális szabadosság, a tömegturizmus, a televíziós sorozatok, a bevásárlóközpontok, az áruminta-katalógusok lapozgatása, a márkafetisizmus, Jeff Koons, Damien Hirst és az író egyéb kedvelt célpontjai.” (Radnóti Sándor, Az író behódolása, Revizor, 2015) 

Keveset tudok Franciaországról, a francia kultúráról, a szerző meg sokat és mélyen stb., mégis bátran állítom: művészietlen valószerűtlenség, kidolgozatlan, nem hitelesen kibontott fikció, és így kevésbé hatásos provokáció, hogy a Sorbonne-ból, a francia tudományosság hatalmas, régi fellegvárából két-három hónap leforgása alatt simán Iszlám Egyetem lesz. Minden tanárt elbocsátanak, kivéve, aki felveszi a mohamedán vallást. A diáklányok mind fátyolban járnak. Senki nem tiltakozik, mindenki kussol, a komplett francia értelmiség egy szót se szól. Sőt, a szélsőjobb reakcióit sem ismerjük meg, ők nyomtalanul eltűnnek a regényből. Ez már ideologikusan elrajzolt torzkép, ill. kidolgozatlanság, elnagyoltság, nem irónia. (Kritikusok sokasága észrevételezte, hogy a mű vége meglehetősen összecsapott.)

Sajnálhatjuk a kidolgozatlanságot, látván a kidolgozott részletek remek ötleteit. Pl. az amúgy valószerűtlen Sorbonne – Iszlám Egyetem váltást egy szép és realisztikus ötlettel támogatja meg. A Sorbonne tanárainak két választást kínálnak fel: korengedménnyel azonnal nyugdíjba mehetnek havi 3000+ euróért, ha lelkiismeretileg nem akarnák vállalni, hogy az Iszlám Egyetem tanárai legyenek. Ha mégis, akkor az egyetem rendes (és persze iszlám, behódolt) tanáraként havi 10000+ eurós fizetést kapnak. Ez „tökéletes” ötlet, a tanárok korrumpálásának „pompás” módja. Mindkét opció esetén nagyon jól járnak a tanárok, tehát ők nem fognak különösebben ugrálni, tiltakozni; és ha ők nem, akkor ki. Az első opció tökéletesen passzol az elbeszélő, François vágyaihoz: élete végéig kapja a havi 3000+ eurót, semmi kötelezettség, azt csinál, amit akar. Ez is növeli annak drámaiságát, hogy az elbeszélő mégis a másik opciót választja.

Mindenesetre komolyan kell vennünk ezt az elrajzoltságot, tudomásul kell vennünk a mondanivalót, még akkor is, ha kicsit erőltetett vagy sulykolt. A francia értelmiség mértéktelen meghunyászkodása, önös kisstílűsége az egyik fő dolog, amivel az új idők, az új politikai-kulturális rend jellemezve van. Ezt magam is igen fontos, korántsem csak francia problémának látom. Szintén fontos mondanivalója a könyvnek az, hogy milyen sima az átmenet az (elvileg keresztény és felvilágosult, de már korrumpálódott, kiüresedett) európaiból egy sötét és ostoba fundamentalizmusba. Az atomizált posztmodern polgári társadalom nem csinál nagy ügyet a politikai-ideológiai változásokból, ha ugyanúgy folytathatja önző, fogyasztói életvitelét, mint eddig stb.

Egy másik fontos mozzanat a könyvben, amellyel a változás jellemeztetik, hogy a nők, az összes francia nő, fiatalok, középkorúak stb. mindenféle szoknya és csupasz testfelületet látni engedő ruha viselésével felhagynak, sőt, a fenékre simuló nadrágokat is eltakarják bő lebernyegekkel. Ezt inkább amolyan komédiás vagy kafkás abszurdumnak mondanám, csak épp nincs kidolgozva (szemben a komédiával vagy a kafkaeszkkel, amelyek gondosan kidolgozzák az abszurdumot, ill. az abszurdum hatását a normálisakra). Erős, provokatív ötlet, de meglehetősen irrealisztikus. Az elbeszélő csak említi a már lezajlott váltást, de utalásszerűen sem tér ki az átmenetre. Pedig talán még a Sorbonne gyors és sima iszlamizálásánál is nehezebb feladvány lenne a francia (az euroatlanti) nők gyors, sima és általános áttérítése a mindent eltakaró lebernyegekre.

Fontos információ, hogy egy Franciaországot, a francia kultúrát sokoldalúan és mélyen ismerő szerzőnek ennyire rossz a véleménye a dolgok állásáról. Sokmindent elhihetünk neki, de hitelteleníti, hogy semmi jót nem hoz fel a válsággal és a visszásságokkal szemben. És itt már egyremegy, hogy nem tud, vagy nem akar. (Ez lehet az oka annak is, hogy a Behódolást félkészen hagyta, összecsapta a végét, sok lényegi dolgot nem volt türelme részletesen kibontani.) A „jó” jelentése, helyes használata szerint az értelmes, érdemes, érdekes opció. Szemben a „rossz”-azal, mely az értelmetlen, érdemtelen, érdektelen. Kellemetlen, hogy a Behódolás írója csak rosszat vetít, neki csak az az érdekes – ez az egyik legsúlyosabb globális népbetegség. (Vö. 1980 után szinte „tilos” a sci-fiben az utópia, a jövő boldog alakulását vizionálni, kidolgozni próbálni, és szinte „kötelező” a disztópia, a jövő szörnyű alakulását vizionálni, kidolgozni próbálni.)

Houellebecqet csak a behódolás érdekli. Csak azt dolgozza ki, már ahol kidolgozza. Az ellenállás nem érdekli. Az értelmes, releváns kritika, ember, pozíció nem érdekli, azt nem tudja vagy nem akarja kidolgozni. Nincs pozitív hős, nincs reménysugár. Csak a korrupt, enervált, disztópikus, haldokló Franciaországot (Európát) látjuk, és „nincs” másik. Az iszlám viszont eleven erő, mert ők szaporodnak és terjeszkednek és sikeresen megszállnak minket. Szóval ennél leegyszerűsítőbben pesszimista, pozitív ötlet és elképzelés nélkülibb, javaslatszegényebb könyv nem nagyon van. Inkább ijesztgetés és károgás, mint felelősségteljes elemzés vagy vízió.

De problémafelvetése fontos, aktuális, érdekes, és kritikai teljesítményei is jelentősek. Iróniája mintaszerű, ennek megfelelően hatásos, provokatív és drámaian különböző értelmezéseket generál.

Secrets of "The Purloined Letter"

An other detective story which was surprisingly not addressed

in Poe literature

1.

Poe's story has a (not so) hidden riddle.

A (not so) romantic one, presented chastely.

That is, the story provides a double puzzle. There is the puzzle which is solved by Dupin, and this story is told by the narrator completely. But there is another detective story not told completely, because it is a puzzle the reader is supposed to solve.

It begins with

2.
the nature and content of the letter.

What kind of letter is it? Why doesn't the narration tell us that basic information? Isn't it important? It is. So? -- Certainly the author wants us to figure it out. Is it possible? I think it is.

Since the whole story is about the letter, there is no reader who wouldn't ask the question what the letter is about. There is no writer unaware of this. This "forgetfulness" of the author is clearly a provocation. He calls the reader to investigate, to be a detective like the hero. Poe's work is not just theory, it's also practice. While it solves a puzzle for you, it creates another one to be solved by you.

Four facts we learn concerning the letter, which may indicate its possible content:

(1) it is written to and received by the Queen (never called so in the text, but it's clear)

(2) the sender's seal "was small and red, with the ducal arms of the S family".

(3) The Queen tries to conceal the letter from the King and Minister D (and probably anyone), and, when stolen by Minister D, she wants to get it back badly, and in full secrecy.

(4) Minister D (secretly) blackmails the Queen with the letter.

From the fact (3) that the Queen's trying to conceal it, we have basically two possible/likely assumptions/solutions:

(A) the letter is part of a political conspiracy, or

(B) it is from her lover.

If someone finds further likely assumptions, they should go with it.

Very few things, maybe nothing, in the narrative hints at (A). Though Prefect G says that the thief, Minister D, tries to use the letter for dangerous "political purposes", this vague description is just what an intelligence agent must say if he wants to conceal the fact that it's a love letter, a proof that the Queen has an adulterous liaison. Except for this statement, not to be taken at face value, hardly can we find any sentence in the whole text indicating that the Queen would be involved in any political conspiracy against the King. The narrative does not treat political issues, views, motifs -- as it does treat logical, methodological, ethical, aesthetical, epistemological, psychological, and, more covertly, romantic issues, views, motifs.

I think it the far most realistic assumption that the purloined letter is a love letter. So the whole issue is, more or less, a love issue.

Love! Making the reader immediately bump into a legislative (etc.) question: isn't it committing treason (by the Queen, Minister D, Prefect G, and Dupin) to conceal the letter from the King? Or love would be that precious thing evading even legislation?

(In classic romances we find the same king-queen-lover triangle: Marke-Isolde-Tristan or Arthur-Guinevra-Lancelot. Or the troubadour's Lady is also usually married, though this poetry is not about having sex with her, let alone advocating adultery. However, adultery is one of the four marks of courtly love according to C.S. Lewis: Humility, Courtesy, Adultery, and Religion of Love. The hidden story of "The Purloined Letter" is clearly an example of the classic romance.)

But finding out that this is a love letter is just a jump-in riddle created by the chaste and shrewd writer to be solved by the hopefully similar reader.

As for the content or nature of the letter, some interpretations of Poe's story have come to the same conclusion. It is curious, however, that you can hardly find an interpretation that would treat the similarly evident question about

3.

the content or nature of the blackmail.

A more covert and obvious riddle is what this "monstrum horrendum", Minister D, may have asked in exchange for not revealing the purloined letter. What is it he is trying to blackmail her into?

The same narratopoetic question arises as in the case of the letter. The whole story is about this letter -- and we don't get the basic information of its content or nature? The whole story is about Minister D's blackmailing the Queen -- and we don't get the basic information of its content or nature? Well, the narration seems to be interactive. It seems to provoke the reader's activity, detective work to figure the answers out.

This puzzle is far less simple to solve than that of the nature of the letter . However, if we read the signs carefully, sensitively, intelligently, like Dupin (or his Creator), we can do that. Many little things "of no importance" hint at the quite obvious solution. 

To find out what can be the content or nature of Minister D's blackmail, let's see some telling features we learn about Minister D.

1. He is a well-informed intriguer who knows about the Queen's secret liaison from the very start of the story: "His lynx eye immediately perceives the paper, recognises the handwriting of the address, observes the confusion of the personage addressed, and fathoms her secret." He is aware of that intimate issue even her husband, the King is not.

2. Minister D "dares all things, those unbecoming as well as those becoming a man" -- as Prefect G puts it. This well-informed insider holds Minister D a manly person, but far from always being a gentlemanly one. As opposed to G's humbug about D's "political purposes", G's words cited above may reveal more about the real nature of the issue, and possible motifs of D.

(Excursus: Prefect G, in his petty, infantile, unmanly way, is in sort of love with the Queen. He is her most ardent servant, as we can discern it from his every word about her. He is all too eager to attract her, as we see when he gets the letter from Dupin and immediately and zealously runs to the Queen with it, forgetting even to ask Dupin how the hell he acquired it. Isn't Prefect G curious about it? Isn't it of high importance for him, a person so proud of his detective professionalism? Of course, he is curious, it is of high importance for him. That's why his zealous forgetfulness is so telling. -- By the way, Dupin also calls himself "a partisan of the lady concerned", so the Queen must be an enchanting personality.)

3. What can we deduce from "the habits of the minister" (which give Prefect G and his men "a great advantage", letting them search for the letter undisturbed in D's apartment), that "he is often absent from home all night"? What can D do out there at night, all night? There can be other answers, but the most likely guess, I think, is that he is with a woman; he is regularly out there for his lover(s). This fits perfectly in the character of D, and in the untold romantic theme the story arises.

4. Minister D not only keeps the purloined letter outside the assumable hide/search domain, but also applies some disguise/camouflage on it: he changes the seal's color, he makes it a little dirty and torn, and on the outside it "was addressed, in a diminutive female hand, to D, the minister himself." So he is a man having a female acquaintance who can be enticed to write on the back of the Queen's love letter, to help Minister D to disguise it and to blackmail the Queen. (This makes us associate it with the world of [the sex-oriented, but all-encompassing amorality of] Vicomte de Valmont and Marquise de Merteuil in Dangerous Liaisons.)

5. Minister D is "an unprincipled man of genius", as Dupin puts it. He has no principled political goals either. Politically, socially, he is at the top he can and wants to be. (Probably the Minister of Culture, though not mentioned.) Above him there is only one level, the royal pair. No way he wants to be the king. The king can not afford, as he can, to go out every night, or to tinker with poetry and mathematics, to play the instruments (that Dupin saw on his table) etc. Minister D is more of a bonvivant type. For such a man, a bold villain, probably a womanizer, there can hardly be any other way to step upward, one possible ambition, one way to obtain more power a real challenge: to have the Queen.

There are further loci in the text that (only) allows this line of interpretation and conclusion: the objective of D's blackmailing the Queen is of adult nature. The ransom for not revealing the purloined letter to the King (or to the public) is that she would get laid by D: he wants her (to have sex with him).

4.

But the Queen remains a true lover. Faithful to her monogamous love / adultery. And chastity conspires with that.

The hidden story in "The Purloined Letter" follows the rules and traditions of courtly love, of classic romance and chivalric poetry, which were the first to emphasize the power of love in the context of marriage (which had nothing to do with love before modernity) and Christianity (which, otherwise, was the most stringent in requiring marital fidelity). In this new religion of love, the beloved being is the absolute value, the exclusive motive which cannot be overcome by any other, however strong, values or motives -- even loyalty to the king or the spouse, not to mention sheer lust, power, violence, money or blackmail.

Note

Jacques Lacan and Daniel Hoffman are two readers of the short story believing (without a detailed analysis) that it is a love letter. Lacan remarks that the letter is "one of those correspondences whose secrecy is sometimes necessary to conjugal peace" ("Seminar on 'The Purloined Letter,'" transl by Jeffrey Mehlman, in The Purloined Poe: Lacan, Derrida, and Psychoanalytic Reading, ed John P Muller and William J Richardson, Baltimore: Johns Hopkins Univ Press, 1988, p 33.) Hoffman says that "we are never told the contents of the purloined letter. What, however, could it be but a love-letter received by her [the Queen] from a suitor not her husband?" (Poe, Poe, Poe, Poe, Poe, Poe, Poe. Baton Rouge: LSU Press, 1972, p 131.)