Houellebecq: Behódolás

 

Houellebecq vérbeli író. A Behódolás ügyesen és gyakorlottan vázol fel egy realisztikus elbeszélőt és miliőt, melyekkel ügyesen és gyakorlottan provokálja a legtöbb olvasót.

            Ironikus, ahogy kell. Finoman és durván, viccesen és komolyan bizonytalanít el a legfontosabb kérdéseket illetően. Az egyes szám első személyben elbeszélt fikció mindig ezt az ironikus helyzetet élezi ki. Hogyan jut érvényre az író üzenete, mondanivalója, ha ő egyáltalán nem szólal meg a műben, hiszen a mű elbeszélője is egy fiktív szereplő, aki nyilvánvalóan nem azonos az íróval? (A Behódolásban kizárólag egy François nevű fiktív szereplő beszél, Houellebecq – közvetlenül, a maga nevében – meg se szólal.) Ilyenkor mindig akadnak ellentétes értelmezések. Például azt illetően, hogy az író és az elbeszélő mennyire állnak közel vagy távol egymástól; hogy az elbeszélőben, az általa ábrázolt szereplőkben hőst vagy antihőst kell-e látnunk; hogy az író, az olvasó mennyire lehet kritikus az elbeszélővel vagy az ábrázolt világgal kapcsolatban stb. Ezeket a mű értelmezése és értékelése szempontjából meghatározó dolgokat az olvasónak kell eldönteni, értékelni, átgondolni, értelmezni, és a jó műnél ez az igazi kaland.

            Houellebecq külön kiélezi ezt az ironikus bizonytalanságot azzal, hogy az elbeszélő sok tekintetben hasonlít az eddigi regényeinek elbeszélőihez. Individualista. Hol visszataszító, hol szórakoztató. Kissé enervált, nihilista és dekadens, aki az önérdek-érvényesítésen túl nem ismert meg komolyabb eszmét, mozgatórugót. Nem egy erkölcscsősz. Férfi. Nem szép, inkább csúnya. Nyersen szexcentrikus. Művelt, de antisznob is. Az álságos hazudozás és a vad őszinteségigény különleges elegye; a direkt boldogságvágy és a reménytelen depresszió különleges elegye; mások éles szemű kritikája és az önkritika különleges elegye. Mindezekben akár alteregószerű jellegzetességeket is gyaníthatunk. A szerző mint valós személy, a szerző mint irodalmi életművének jellegzetes alkotója, és mint az egyes művek elbeszélői (Foucault három „szerző-funkciója”) egyrészt üdvösen dinamikus interakcióban vannak, másrészt erényeik és hibáik is igencsak egybefolynak. Ugyanakkor erős lehet a gyanúnk, hogy az elbeszélő-főszereplő „behódolásának”, iszlamizálásának „hepiendje” nem feltétlenül jelenti azt, hogy a regény iszlám propaganda. Ennél sokkal inkább argumentálható, hogy provokáció (sőt disztópia), hiszen ez a „hepiend” minden franciát, európait, keresztényt, ateistát, aki nem ennyire dekadens és individualista, inkább elborzaszt.

Mélyen ironikus voltának megfelelően a Behódolás ügyesen és gyakorlottan mozgósította a legellentétesebb értelmezéseket. Sokan iszlámellenesnek olvasták, amely ezzel a jövőképpel riogat. Mások arra hívták fel a figyelmet, hogy a könyv mindenkivel szemben kritikusabb, mint az iszlámmal. Pl. a hagyományos baloldallal szemben. Vagy a jobboldallal szemben. A liberalizmussal szemben. A felvilágosodással. A vallásokkal. A franciákkal. Európával. A nyugati kultúrával. Egy kicsit túlságosan is. A felsoroltak túl sok túl értéket hordoznak, közvetítenek ahhoz, hogy ilyen tagolatlan ressentiment-ba belecsússzunk.

Amennyire ironikus Houellebecq és a Behódolás, annyira stratégikus is. Vagy taktikus. Inkább provokatőr, mint gondolkodó. Ebben is hasonló az író más műveinek elbeszélőihez. Ha a művet kritikainak olvassuk – pl. ami azt akarja leplezetlenül megmutatni, mennyire önös és korrupt lett a francia értelmiség –, azt az író és elbeszélő közelsége csak még drámaibbá teszi.

„François megtérésének indítékai valójában meglehetősen földhözragadtak: azért tér át az iszlámra, hogy megtartsa, illetve megszerezze azokat az értékeket, amelyeket a nyugati civilizáció polgáraként fontosnak tart: pénz, hatalom, elismertség, fölérendeltség. Az ő behódolása tulajdonképpen eszköz egyéni igényei kielégítéséhez. Ennek biztosításához a katolikus francia – még François neve is ezt szimbolizálja – bármit kész feladni. Nemigen zavarja, hogy a kialakult helyzetben zsidó barátnője szüleivel a fenyegetettség-érzet miatt kénytelen elhagyni Franciaországot és átköltözni Izraelbe, rá sokkal nagyobb hatással vannak az egyetem konvertita elnökénél tapasztaltak. Lenyűgözi az ott látott anyagi jólét, örömmel hallja, hogy addigi tudomásával ellentétben borozni is szabad, nem utolsósorban a nőktől világéletében frusztrált férfira nagy hatással vannak a poligámia előnyei: elragadtatja a legidősebb, időnként ételt-italt fölszolgáló negyvenes feleség jámbor szolgalelkűsége, a feszes fenekű, tizenöt éves legfiatalabb feleségnek pedig más jellegű adottságai bűvölik el.

Houellebecq regénye fricska a nyugati társadalomnak. A szatirikus hangnemű mű gúnyrajzában kritikai éllel ábrázolja az akadémia világát, ahol egocentrikus egyetemi tanárok más életművének a felhasználásán keresztül igyekeznek karriert építeni maguknak; a sok esetben a politikummal összefonódott értelmiségiek passzivitását; az ötödik köztársaságot, amelyben évtizedek óta a különféle konzervatívok és a szocialisták váltogatják egymást a hatalmon, hasonló elfásultsággal viszonyulva a kor kihívásaihoz, aminek logikus következménye (lehet) a Nemzeti Front és a Muzulmán Testvériség előretörése; az aktuális politikai vezetést, amely néhány tisztségért cserébe nem elvszerű kompromisszumokba is hajlandó belemenni; a felvilágosult Nyugat jellegzetes képviselőjét, aki tulajdonképpen konzervatív jobboldali, ez legjobban a nők iránti viszonyulásából, a patriarchális alapokon nyugvó férfi-nő kapcsolat preferálásából tűnik ki, amiből arra is következtethetünk, hogy a polgári értékeket hirdető európaiak között és a muzulmánok között több a közös vonás, amint ahogy az első pillantásra tűnik.” (Sándor Zoltán, A Nyugat öngyilkossága, Új Nautilus, 2015)

A Behódolás fő problémája, hogy akkor tudna csak igazán kritikai lenni, ha az író valamiképp mégiscsak elkülönböződne az elbeszélőtől. Ha az elbeszélés felépítene egy az elbeszélő által nem reflektált struktúrát. Ahogy ez szokás a klasszikus homodiegetikus, E/1 elbeszéléseknél, mint A csavar fordul egyet, Lolita, Amerikai psycho stb., aminek következtében a mű/szerző és remélhetőleg az olvasó komplexebb esztétikai és intellektuális szinten áll, mint az elbeszélő. A szerzőnek azonban jól láthatóan kevés lelkesítő gondolata, eszméje, elmélete, pozitív elképzelése van a válság természetéről. Ebben is hasonlít az elbeszélőire. Az individualizmussal szükségképpen együtt jár egyfajta korlátoltság, az egésszel kapcsolatos ignorancia. A könyv művészi értékei így is kétségtelenek, de úgy lenne igazán jelentős, ha lenne valamiféle filozófiai koncepciója is.

A könyvben csak kritika hangzik el a komplett modern európai kultúrával kapcsolatban. François kiégett, dekadens és korrupt, de azért intelligens, művelt, gondolkodó ember is. Nem tudjuk meg, miért nem játszik többé a szabadság, egyenlőség, testvériség, vagy a nyugati kultúra mérhetetlen mennyiségű értéke. De nemcsak François-val van baj. A Behódolásban nincs pozitív hős. François mintaképe, Rediger egy elszállt ideológus, politikus, filozófus, aki hamis Nietzsche- és hamis Mohamed-víziói összedolgozásával egy különlegesen idióta posztmodern vallási fundamentalista fasizmust kreál.

            Mondhatnánk, hogy a mű egy kicsit „sci-fi”, hiszen 2015-ben jelenik meg és 2022-ben játszódik, és a sci-fiken nem feltétlenül kérjük számon a valószerűséget. Ám a Behódolás kifejezetten valószerű akar lenni, a jelen világnak egy alternatív forgatókönyve akar lenni. De e szempontból a legszembetűnőbbek a hibái, valószerűtlenségei, kidolgozatlanságai. Amik miatt tézisregény-szerűvé válik, ami fura kombinációt alkot az elbeszélő és világa tömény nihilizmusával és dekadenciájával.

„Föltehető a kérdés, hogy hova lettek Marine Le Pen hívei, mert azt a finomnak ábrázolt intellektuális belátást, amin Rediger professzor keresztülment, hogy ugyanis minden antimodern fundamentalizmus célja közös, csak nem követhették ilyen gyorsan a tömegek. A rasszizmus mintha kiveszett volna a társadalomból, az elnökválasztás eredményének varázsütésére. S ez nem a regényből kivezető kérdés, hanem esztétikai jelentősége van. Azzal, hogy az író ezt az elképzelt hatalmas változást leszűkítette a frivol akadémiai világra, lényegében maga gondoskodott arról, hogy valódi regény helyett pamfletet olvassunk, annak minden következményével, például jelentős szereplők útszélen felejtésével.

A pamflet tárgya az a gondolatkísérlet, amelyben a modern Európa utálata fölcserélhetővé tesz bármely hitet, amelynek elegendő eszköze van ahhoz, hogy kivezessen belőle. Ezzel azonban az író nemcsak ábrázolja a behódolást, hanem maga is behódol egy jelöletlen hatalomnak, amelyet egyedül az ereje tüntet ki. Ez nagyobb dekadencia, mint a szexuális szabadosság, a tömegturizmus, a televíziós sorozatok, a bevásárlóközpontok, az áruminta-katalógusok lapozgatása, a márkafetisizmus, Jeff Koons, Damien Hirst és az író egyéb kedvelt célpontjai.” (Radnóti Sándor, Az író behódolása, Revizor, 2015) 

Keveset tudok Franciaországról, a francia kultúráról, a szerző meg sokat és mélyen stb., mégis bátran állítom: művészietlen valószerűtlenség, kidolgozatlan, nem hitelesen kibontott fikció, és így kevésbé hatásos provokáció, hogy a Sorbonne-ból, a francia tudományosság hatalmas, régi fellegvárából két-három hónap leforgása alatt simán Iszlám Egyetem lesz. Minden tanárt elbocsátanak, kivéve, aki felveszi a mohamedán vallást. A diáklányok mind fátyolban járnak. Senki nem tiltakozik, mindenki kussol, a komplett francia értelmiség egy szót se szól. Sőt, a szélsőjobb reakcióit sem ismerjük meg, ők nyomtalanul eltűnnek a regényből. Ez már ideologikusan elrajzolt torzkép, ill. kidolgozatlanság, elnagyoltság, nem irónia. (Kritikusok sokasága észrevételezte, hogy a mű vége meglehetősen összecsapott.)

Sajnálhatjuk a kidolgozatlanságot, látván a kidolgozott részletek remek ötleteit. Pl. az amúgy valószerűtlen Sorbonne – Iszlám Egyetem váltást egy szép és realisztikus ötlettel támogatja meg. A Sorbonne tanárainak két választást kínálnak fel: korengedménnyel azonnal nyugdíjba mehetnek havi 3000+ euróért, ha lelkiismeretileg nem akarnák vállalni, hogy az Iszlám Egyetem tanárai legyenek. Ha mégis, akkor az egyetem rendes (és persze iszlám, behódolt) tanáraként havi 10000+ eurós fizetést kapnak. Ez „tökéletes” ötlet, a tanárok korrumpálásának „pompás” módja. Mindkét opció esetén nagyon jól járnak a tanárok, tehát ők nem fognak különösebben ugrálni, tiltakozni; és ha ők nem, akkor ki. Az első opció tökéletesen passzol az elbeszélő, François vágyaihoz: élete végéig kapja a havi 3000+ eurót, semmi kötelezettség, azt csinál, amit akar. Ez is növeli annak drámaiságát, hogy az elbeszélő mégis a másik opciót választja.

Mindenesetre komolyan kell vennünk ezt az elrajzoltságot, tudomásul kell vennünk a mondanivalót, még akkor is, ha kicsit erőltetett vagy sulykolt. A francia értelmiség mértéktelen meghunyászkodása, önös kisstílűsége az egyik fő dolog, amivel az új idők, az új politikai-kulturális rend jellemezve van. Ezt magam is igen fontos, korántsem csak francia problémának látom. Szintén fontos mondanivalója a könyvnek az, hogy milyen sima az átmenet az (elvileg keresztény és felvilágosult, de már korrumpálódott, kiüresedett) európaiból egy sötét és ostoba fundamentalizmusba. Az atomizált posztmodern polgári társadalom nem csinál nagy ügyet a politikai-ideológiai változásokból, ha ugyanúgy folytathatja önző, fogyasztói életvitelét, mint eddig stb.

Egy másik fontos mozzanat a könyvben, amellyel a változás jellemeztetik, hogy a nők, az összes francia nő, fiatalok, középkorúak stb. mindenféle szoknya és csupasz testfelületet látni engedő ruha viselésével felhagynak, sőt, a fenékre simuló nadrágokat is eltakarják bő lebernyegekkel. Ezt inkább amolyan komédiás vagy kafkás abszurdumnak mondanám, csak épp nincs kidolgozva (szemben a komédiával vagy a kafkaeszkkel, amelyek gondosan kidolgozzák az abszurdumot, ill. az abszurdum hatását a normálisakra). Erős, provokatív ötlet, de meglehetősen irrealisztikus. Az elbeszélő csak említi a már lezajlott váltást, de utalásszerűen sem tér ki az átmenetre. Pedig talán még a Sorbonne gyors és sima iszlamizálásánál is nehezebb feladvány lenne a francia (az euroatlanti) nők gyors, sima és általános áttérítése a mindent eltakaró lebernyegekre.

Fontos információ, hogy egy Franciaországot, a francia kultúrát sokoldalúan és mélyen ismerő szerzőnek ennyire rossz a véleménye a dolgok állásáról. Sokmindent elhihetünk neki, de hitelteleníti, hogy semmi jót nem hoz fel a válsággal és a visszásságokkal szemben. És itt már egyremegy, hogy nem tud, vagy nem akar. (Ez lehet az oka annak is, hogy a Behódolást félkészen hagyta, összecsapta a végét, sok lényegi dolgot nem volt türelme részletesen kibontani.) A „jó” jelentése, helyes használata szerint az értelmes, érdemes, érdekes opció. Szemben a „rossz”-azal, mely az értelmetlen, érdemtelen, érdektelen. Kellemetlen, hogy a Behódolás írója csak rosszat vetít, neki csak az az érdekes – ez az egyik legsúlyosabb globális népbetegség. (Vö. 1980 után szinte „tilos” a sci-fiben az utópia, a jövő boldog alakulását vizionálni, kidolgozni próbálni, és szinte „kötelező” a disztópia, a jövő szörnyű alakulását vizionálni, kidolgozni próbálni.)

Houellebecqet csak a behódolás érdekli. Csak azt dolgozza ki, már ahol kidolgozza. Az ellenállás nem érdekli. Az értelmes, releváns kritika, ember, pozíció nem érdekli, azt nem tudja vagy nem akarja kidolgozni. Nincs pozitív hős, nincs reménysugár. Csak a korrupt, enervált, disztópikus, haldokló Franciaországot (Európát) látjuk, és „nincs” másik. Az iszlám viszont eleven erő, mert ők szaporodnak és terjeszkednek és sikeresen megszállnak minket. Szóval ennél leegyszerűsítőbben pesszimista, pozitív ötlet és elképzelés nélkülibb, javaslatszegényebb könyv nem nagyon van. Inkább ijesztgetés és károgás, mint felelősségteljes elemzés vagy vízió.

De problémafelvetése fontos, aktuális, érdekes, és kritikai teljesítményei is jelentősek. Iróniája mintaszerű, ennek megfelelően hatásos, provokatív és drámaian különböző értelmezéseket generál.